Kétségkívül legimpozánsabb hazai háziállatfajtánk, melynek őse az azóta már kipusztult őstulok (Bos primigenius).
Eredete a múlt homályába vész, de tény, hogy a középkortól kezdve a magyar agrárgazdaságban döntő szerepet játszott egészen századunk elejéig. A középkorban elsősorban, mint távoli nyugati piacokra élve hajtható vágómarhaként, később a termelékenyebb nyugati fajták hatása miatt egyre inkább, mint kiváló igásállatot hasznosítottuk. A középkorban évente százezernél is több egyedet hajtottunk ki az országból, és olyan történelmi hírű családok, mint a Zrínyiek, Thökölyek, Nádasdyak is a tőzsérkedéssel (marhakereskedelem) foglalkoztak.
A magyar szürke marhát gulyában szokás tartani, ezek általában 150-200 db jószágból állnak. A bikákat külön gulyában tartják és csak a pároztatás (folyatás) idejére kerülnek a tehéngulyába. A magyar szürke marha hosszú éveken át képes termelni, nem ritkák a 15 éves vagy annál is idősebb tehenek. Ez a fajta alkalmas arra, hogy szinte egész éven át a legelőt járja, és csak a borjadzás idejére kerül viszonylag védettebb helyre. Ilyen körülmények között erőtakarmányok, hozamfokozók nélkül is képes igen jó minőségű húst produkálni. Ma elsősorban, mint genetikai tartalékot, kultúrtörténeti értéket, illetve mint természetvédelmi területek kezelésére alkalmas fajtát tartjuk fenn. Tenyésztését a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete irányítja.