Azt mondta a kiscsibe az édesanyjának:
– Anyám, süss nekem egy kalácsot!
Beleegyezett tyúkanyó, csak arra kérte a lányát, hozna neki tűzre való forgácsot, amit az emberek eldobnak. Elment a hát a kiscsibe a szomszéd konyhájába, de alig kezdte fölcsipegetni a forgácsot, meglepte egy öreg macska, s ráförmedt, hogy megeszi:
– Szépen kérlek, engedj utamra – könyörgött a kiscsibe. – Neked adom a fele kalácsomat.
– Jól van – szólt az öreg macska. – Eredj, hozd a kalácsot! Hazavitte a kiscsibe a forgácsot, és elmesélte az anyjának, hogy mi történt vele.
– Sose búsulj, kislányom – vigasztalta tyúkanyó. – Akkora nagy kalácsot sütök neked, hogy jóllaksz vele te is meg az öreg macska is.
Megsütötte a tyúkanyó a nagy-nagy kalácsot, odaadta a kiscsibének, s figyelmeztette: ne felejtse el, hogy a fele az öreg macskáé! Hanem a kalács olyan nagyon ízlett a kiscsibének, hogy bizony nagy mohón az egészet felfalta. Akkor aztán szaladt az anyjához:
– Mit tegyek, most, jó anyám? Mind megettem a kalácsot!
– Ej, te falánk jószág! – pirongatta meg tyúkanyó.
– Talán el is feledkezett a macska a kalácsomról – reménykedett a kiscsibe. – Talán el se jön érte, talán nem is tudja, hol lakunk. Hanem alighogy ezt kimondta, már ott is termett a macska.
– Jaj, nekem, szegény fejemnek…Most mi lesz? – sírt-rítt félelmében a kiscsibe.
– Gyere csak utánam – mondta neki tyúkanyó, s beszaladt a szomszéd konyhájába. A kiscsibe meg utána.
A konyhában körülnéztek alkalmas búvóhely után, megláttak egy jókora agyagköcsögöt, s hamar belebújtak. Látta az öreg macska, amint tyúkanyó és a kiscsibe elszaladt, s ugyancsak megmérgesedett.
– Hol van a fele kalácsom? – kiáltotta. – Nyomban megeszlek, adta falánk csibéje, de még az anyádat is! Azzal beszaladt a konyhába a szökevények után. De akármerre nézett, nyomukat se látta.
„Pedig itt kell lenniük – gondolta magában. – Hiszen láttam, amikor beszaladtak. Márpedig itt nincs más ajtó, csak ez az egy. Előbb-utóbb majd csak előbújnak rejtekhelyükről.” Így aztán leült a küszöbre, és várt-várt türelmesen. A köcsög belsejében csak úgy reszketett a kiscsibe meg a tyúk, olyan nagyon féltek.
Hanem ahogy teltek-múltak a percek, a kiscsibe lassan visszanyerte a bátorságát, s nyugtalanul izegni-mozogni kezdett. Suttogva odaszólt az anyjának:
– Tüsszentenék, édesanyám!
– De bizony nem tüsszentesz! – válaszolta mérgesen tyúkanyó. – Meghallja az öreg macska, és belenéz a köcsögbe. Eltelt egy perc, kettő – hát a kiscsibe megint megszólalt suttogva:
– Igencsak tüsszentenék, édesanyám!
– Azt a mindenségét! Mondom, hogy nem tüsszentesz! – mordult rá az anyja. Eltelt négy perc, eltelt öt perc – de a kiscsibe egyre keservesebben sóhajtozott:
– Édesanyám, most már nagyon-nagyon tüsszentenék! Erre az édesanyja is elveszítette türelmét. És így szólt:
– Tüsszents hát, de halkan! A kiscsibe azonban akkorát tüsszentett, hogy a köcsög egyszeriben szétrepedt, s tyúkanyó meg a kiscsibe ott kuksoltak a sok cserép között.
Szerencséjükre az öreg macska azt hitte, hogy az ég dörög, és ijedtében elszaladt. Így aztán a tyúkanyó épségben-egészségben kitotyogott a konyhából, a kiscsibe meg nagy peckesen ott billegett a nyomában.
